Ismered? Kányádi Sándor író
- Mi akart lenni, amikor kisgyerek volt?
- Juhász. El is játszottam, hogy az vagyok: kövek voltak a birkáim... Úgy gondoltam, juhásznak lenni azért jó, mert a nap nagy részében az ember csak fekszik, és van ideje olvasni.
- Mit olvasott volna?
- Bármit! Nem nagyon válogattam akkoriban. Nagygalambfalván születtem, Erdélyben. Ma Romániához tartozik. Ebben a kis faluban már akkor is több évszázada működő iskola volt, és mindenki tudott olvasni. Még a gyepmester is! Már 4-5 éves korunkban írtunk és olvastunk magyarul. Meg kellett tanulni, hogy ha nem jutnánk be a felekezeti magyar iskolába (mert nem mindenki tanulhatott Romániában magyar nyelven), akkor is jól ismerjük az anyanyelvünket. És minden háznál könyvek sorakoztak a polcokon.
- Miért nem lett végül juhász?
- Mert beteg lettem, és kiderült, hogy soha többet nem végezhetek fizikai munkát. Nem segíthettem többé édesapámnak sem. Vagy legalábbis nem ugyanúgy, mint korábban. Mert utána is kijártam vele kapálni. Leültem mellé, és hangosan felolvastam Petőfi verseit. Nagyon szerette hallgatni. Nekem persze furcsa volt ez az új helyzet, hiszen nehéz körülmények között éltünk, és hatéves korom óta dolgoztam a kenyeremért. El kellett döntenünk, hogy akkor mi leszek? "Hát esze van-e?" - kérdezte a doktor úr. Az azért volt. Így aztán kétkezi munka helyett magasabb iskolába mentem.
- És újságíró, költő, meseíró lett. Illetve, csak így szokták nevezni, de mindig tiltakozik...
- Én "írással foglalkozó embernek" tartom magam. Hogy valóban méltó vagyok-e a költő névre, az majd jóval a halálom után derül csak ki. Sok költő futkározik, rengeteg rossz verset olvas az ember. Szerintem csak az érdemli ki ezt a nevet, akit még a saját dédunokáinak korában is olvasnak.
- A gyermekkora olyan, mint egy érdekes és szép mese. A mostani gyerekek mások, mint az akkoriak?
- A gyerek olyan, amilyenné nevelik. A mai gyerekeket egészen más hatások érik, mint a szüleiket vagy a nagyszüleiket. Ez a számítógép kora. És ettől még nem rosszabb, mint bármelyik másik volt. Amikor egy Gutenberg nevű ember feltalálta a nyomdagépet, mindenki tiltakozott, hogy mi lesz ebből?! Aztán mégis bevált. A könyvnyomtatásnak köszönhetően elterjedhetett a kultúra. A számítógép és az internet segítségével most a világ nyílt ki. Egymástól több ezer kilométerre élő gyerekek között barátságok szövődnek. Jól van ez így.
- És az sem zavarja, hogy a gyerekek már nem olvasnak annyi verset?
- Ki mondja ezt?! Az én legutóbbi verseskötetem (igaz, felnőtteknek szóló) 60 ezer példányban fogyott el! A kicsik mondókákat tanulnak, aztán az iskolában már verseket. És megzenésített költeményeket hallgatnak például a Kaláka Együttes feldolgozásában, ami ugyanolyan jó. Szóval hosszú ideig kíséri őket az irodalom. Régen nem volt ennyi kísértés... Nekünk az volt a szórakozás, hogy esténként felolvastunk egymásnak. Nekik már a tévé és a számítógép.
- Hogy történtek ezek a felolvasások?
- Telente minden este másik házban gyűltünk össze, és hallgattuk a felolvasót. Akkoriban petróleumlámpákkal világítottunk, és bizony nem volt sok pénze az embereknek. Meg a petróleumot sem adták olcsón. Tehát vándoroltunk, hogy mindenkinél ugyanannyi fogyjon. Egyszer, húsvétkor tojás helyett kiscsirkét kaptam. Nevelgettem, aztán amikor szép kakaska lett belőle, eladtam a boltosunknak. Kaptam érte öt liter petróleumot! Ez elég volt arra, hogy egész télen égethessem otthon a lámpát. Mindig nálunk tartottuk tehát a felolvasást. Hatalmas dolog volt számomra, nagyon élveztem, hogy ki sem kell mozdulnom az ágyamból, mégis olvashatok...
- Kitől tanult olvasni?
- Én írni-olvasni Mózestől tanultam, egy kőtábláról. De komolyan! Olvasni a tiszteletes úrtól tanultunk, írni pedig Bartos Mózsi bától a kapuja előtt álló nagy kövön. Sokáig meg voltam róla győződve, hogy ami a Bibliában áll, az mind itt történt a mi falunkban és a környéken. Volt nálunk Sínai-hegy, Bethlenfalva (ahol a Kisjézus született, gondoltam...) jóformán a szomszédban. A tanítónk tényleg nagy szakállú öregember volt, és egy nagy, lapos kőre írta fel az első mondatot: "Kezdetben vala az ige..." Azt mondta, na, ez a "k" betű, másoljátok le negyvenszer! És karácsonyra már mindenki le tudta írni legalább a nevét.
